"Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt..."

2018.05.03

Emlékszem anno az óvodában volt egy játékos feladat. Mindenkinek el kellett mutogatnia, el kellett játszania a többieknek, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. A fiúk nagy része rendőr, vagy traktoros szeretett volna lenni, a lányok óvónénik, bolti eladók. Nekem már akkor merészebb álmaim voltak. Amikor rám került a sor izgatottan vágtam bele a feladatba. Mivel számomra egyértelmű volt, hogy mit is mutogatok, így nem értettem, hogy a többiek miért nem tudják kitalálni. Folyamatosan mondogatták, hogy pincérnő, felszolgáló, meg hasonlók. Csak nem sikerült kitalálniuk, ezért az óvónéni megkért, mivel ő sem tudta megállapítani mit is igyekszem megmutatni, hogy áruljam el, mégis mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Csalódottan és értetlenül álltam a többiek előtt, hogy-hogy nem találták ki, hogy stewardess szeretnék lenni...Nem tudom, bár tippjeim vannak, hogy miért él bennem ennyire elevenen ez az emlék. Ahogy cseperedtem igazán sosem gondolkoztam, hogy mivé válok majd. Az iskolákra sem úgy tekintettem, mint valami ugródeszka, inkább éreztem egy olyan időszaknak, amit át kell "vészelni". Aktuális kedvemtől függően ment is a tanulás hol jobban, hol kevésbé. Utólag is hálás vagyok édesanyámnak, amiért ösztönösen tudta, hogy nem az iskolában szerzett jegyeim fogják meghatározni azt, hogy ki vagyok, vagy kivé válhatok. Aztán húsz éves koromban történt meg velem, hogy az óvodai jóslat bekövetkezett. Ugyan nem pincérnő lettem, de elkezdtem vendéglátózni. Nem mondom, hogy ez volt az álmom akkoriban, de a saját lábamon állhattam általa. Ennek most már 14 éve. Rengeteg tapasztalatot szereztem azáltal, hogy sok-sok embert megismerhettem. Viszont, ami még a történethez szorosan kapcsolódik, hogy a vendéglátós életem előtti időben, mikor kipróbáltam magam főiskolásként, megismerkedtem a pszichológiával. Azonnal éreztem, hogy igen, ez az, ami őszintén érdekel. Elsősorban már akkor is magamat szerettem volna megfejteni. Viszont maga a fősuli (tanítóképző) nem passzolt hozzám, így búcsút is intettem neki, abban a tudatban, hogy majd munka mellett tanulok pszichológiát. Elkezdtem hát dolgozni, közben ide-oda sodort az élet, de a pszichológia, mint tantárgy vagy iskola nem fért bele az életembe. De nem csüggedtem, hanem elkezdtem figyelni az embereket. Lehetőségem bőven volt rá, hiszen több, mint öt évet nyomtam le pultosként. Csapoltam sört, hallgattam éjszakába nyúlóan életeket. De közben mindig tudtam, hogy az én valódi útam, az emberi lélek mélyebb megismerése. Akadt olyan, akivel ezen törekvéseimet megosztottam, rendszerint kinevettek. Nem haragudtam meg, inkább figyeltem, hogy vajon miért váltja ki az emberekből az adott reakciót egy másik ember. Szerencsémre voltam annyira ösztönösen intuitív, hogy mindig éreztem, ha valamerre lépnem kellett, így elég sok területen kipróbálhattam magam, sok tapasztalatot gyüjthettem, természetesen a vendéglátás keretein belül, mert bármikor mozdultam volna más irányba, nem sikerült, falakba ütköztem. El is könyveltem, hogy ennyi, ez a feladatom. Viszont négy évvel ezelőtt, mikor elmentem életem első lélekterápiájára, ahol egy vezetett meditációban szélesebb rálátást kaptam magamra, valami elindult. Azt hiszem akkor léptem rá úgy igazán arra az útra, amiért megszülettem. És, hogy miért írom pont most ezeket a sorokat? Azért, mert búcsúzom. Elbúcsúzom a regi életemtől. Ma becsukódik egy ajtó mögöttem. Hálás vagyok minden egyes percért. Minden emberért, még azokért is, akikkel látszólag nem pozitív irányba alakultak a dolgaink. Hálás tudok lenni mindenért amit adott, és amit elvett ez az eddigi élet, mert több, tapasztaltabb lettem általa. És közben persze megvalósult az álmom is. Hiszen lehetőségem van arra, amit ugyan nem egyetemen tanultam (egy percig nem bánom), de alternatív módszerekkel tanulmányozhatom lelkem működését, és ezáltal tárultak ki egyre szélesebbre az ajtók mások lelkéhez, akiknek minden szeretetem, tiszteletem és hálám segítségével talán meg tudom mutatni, hogy mindig van választásuk. Pontosan úgy, ahogyan most én is választottam. Szóval, a zeneszöveg ezért passzol most az életembe, miszerint "álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt...". Hogy mihez tudnám hasonlítani amit most megélek? Semmihez. Sosem tapasztaltam még hasonlót, hiszen hiába kezdtem már sokszor újra az életemet, most nem csak magamról van szó. Aki ismer tudja, hogy közben született egy csodás kisfiam, az élet pedig úgy hozta, hogy egyedül nevelem. Azért szerettem volna ezeket a gondolatokat megosztani, mert szeretném, ha ez erőt és hitet adna a többi embernek, édesanyának is, hogy merjenek kilépni a megszokott, esetleges rosszból. Ha vannak álmaitok, és biztos vagyok benne, hogy vannak, akkor tegyetek lépéseket feléjük. Az pedig, hogy a mi életünk hogyan alakul az eddig ismeretlenben? Fogalmam sincs. De bármi is történjen, a szívem fog vezetni, ezt megígérhetem.